Akinek pályaválasztás előtt áll a gyermeke, az jól tudja, milyen kínzó a döntés. Egy évvel az érettségi előtt a mezőtúri Kovács Zoltán feltette a kérdést Istennek: Mit kezdjek az életemmel? Erősségei – a matematika és a fizika – alapján keresgélt a lehetséges hivatások között. Aztán egyszer vásárolt egy, a riói Jézus-szobrot ábrázoló, kétezer darabos kirakóst, hogy a munkában elmélyedve a lelkében is a helyére kerüljenek a puzzle-darabok. És egy nap hirtelen felmerült benne a papi hivatás gondolata. Megriadt, mert úgy érezte, Isten valami unalmas, szomorú életre hívja ezzel. Csak a papokról alkotott akkori képe alapján tudott gondolkodni erről. Menekült a hívás elől. Hónapok teltek el a tagadásban, mígnem a harmadszori hívásra végre ki tudta mondani az igent. Ekkor béke töltötte el, és már nem arra figyelt, mi mindenről mond le, hanem hogy mire mondott igent. Még néhány hónap hátra volt a felvételiig. Zoltán várt, és az elhatározását nem támogató szüleivel szemben kitartóan képviselte a döntését: jelentkezik a szegedi szemináriumba. Kovács Zoltán idén szeptember 8-án áll a főpásztor elé, hogy pappá szenteljék.
Gyerekként nem volt idegen számára a templom, az édesanyja vasárnaponként elvitte misére. Ám a középiskolai évek alatt a világ eltávolította őt a hittől. Megtérését egy amerikai keresztény ifjúsági tábornak köszönhette. A fiatalok körében megtapasztalt élő hit élménye olyan erős hatással volt rá, hogy az addig parttalan bulizással töltött középiskolás élete nagy fordulatot vett. Elhagyott mindent, amit idegennek érzett a Jézusra figyelmes élettől. Ez nem jelentette azt, hogy kiszakadt volna a kortársai világából, de mindig tudta, hol a határ, mibe mehet bele tiszta lelkiismerettel. A táborban kapott egy Bibliát, s otthon olykor egész délutánokat töltött a Szentírás olvasásával és az olvasottak átelmélkedésével. A Szentírással való találkozás hatására élete egyre inkább átformálódott, és kezdett kialakulni benne az érett hit. Kezdte felfedezni a liturgia értékét is. „Megértettem: a szentmise nem arról szól, hogy elmondjuk a szöveget, Isten pedig bólogat a mennyből. Idővel a sajátommá váltak a liturgikus gyakorlatok, megéltem általuk a kapcsolatot Istennel.”
A szemináriumi évek során folytatódott ezt a belső építkezés, amelynek középpontjában Krisztus állt. „Formálódott a gondolkodásom, az volt a célom, hogy egyre közelebb kerüljek ahhoz, akiről tanulok. Az Istennel együtt töltött idő papnövendékként egészen átszőtte a hétköznapjainkat, és mindig új szempontot adott a fejlődéshez. Sokat köszönhetek ezeknek az éveknek, mert egyre inkább megismertem önmagamat és Istent. Rengeteget kaptam a közösségtől is.” A szegedi szemináriumban hangsúlyos szerep jutott a gyakorlati oktatásnak, és ennek nagy hasznát vették a növendékek. Hospitáltak, tanítottak az iskolában, hétvégékre és a nyár néhány hetére pedig bekapcsolódtak a plébániák életébe. Zoltán így sokféle közösséget megismerhetett az egyházmegyében. Eljutott számos faluba, városba. „Mindig nyitottan mentem mindenhová, azt kerestem, mit tanít nekem Isten az adott helyen. És mindenütt volt valami, amit be tudtam építeni a szolgálatomba, ami formáló erővel bírt számomra.” Egy új területet is felfedezett: megtanult gitározni, „kibontakoztatta zenei érzékét”. Zoltán nem idegenkedik a számára egészen új kezdeményezésektől sem. A lengyelországi ifjúsági világtalálkozóról például a közös tánc élményét is magával hozta.
Vallja, a pap identitása szempontjából meghatározó, hogy minél inkább azonosuljon Krisztussal, hogy mindig és mindenben őt helyezze az élete középpontjába. A jó papot a jó édesapához hasonlítja. „Ahogyan az apa áldozatosan és szeretettel neveli gyermekeit, úgy a pap mindenekfelett szereti Istent és Isten népét. „Meghívásunk a szeretetre szól.” /Új Ember Hetilap, 2018.09.16./
Sajtómegjelenés:
Új Ember
Magyar Kurír
